Felejthetetlen emléket őrzünk a Dakarról

2015. év első negyede a Koto Autóház számára kivételes izgalmakkal telt. A történet még 2014-ben kezdődött, amikor támogatást kértek a Koto Autóháztól a Dakar, a világ leghíresebb tereprallyja, magyar csapatának. Az együttműködés különlegessége volt, hogy egyik kollégánk, Egyed Richárd, a stáb szerelőgárdájának tagjaként autóvillamossági- és autószerelői szakértelmével, szorgalmával és hozzáállásával erősíthette a csapatversenyt.

Magyarország képviseletében három Toyota Land Cruiser VDJ200-as, négy kísérőjármű, köztük kamion, és egy 27 fős stáb 2015. január 4-én elindult a 9000 kilométeres útra, hogy átszeljék Dél-Amerikát, érintve Argentínát, Chilét, és Bolíviát. Büszkén tesszük közzé ma is kollégánk dél-amerikai élményeit! A DAKAR, ahogy Egyed Richárd, a Mi Szerelőnk megélte. Mint mondja: még mindig nem hiszi el merre járt!

Egyed Ricsi beszámolója a Dakarról:

Talán meglepő, de én szeretek a Koto Autóház dolgozni. Ha az élettől nem kapnék más utat, kiegyeznék a mostanival. Mégis, egyik este a fürdőkádban azon töprengtem, mi kell ahhoz, hogy az élet egy ilyen srácnak, mint én, „dobjon valami nagyot”.  Hihetetlen, de így volt: másnap reggel érkezett a lehetőség, mehetnék a Dakarra! Nem voltam magamnál! Még ma sem teljesen…Mindig is szerettem az autós sportokat. Rengeteget szurkoltam a pálya szélén, sőt Bekes Norbi kollégámmal még a Rally Sprint Gálán versenyzőként is részt vettünk. Dobogós helyeket szereztünk meg saját, épített Ladánkkal. A tereprally viszont nekem is újdonság volt. A 2015-ös DAKARON a Sandlander csapattal dolgozhattam.

Az egyik Toyotát a negyedik Dakarjára készülő Sebestyén Sándor vezette, mellette Bognár József navigátorral, s hozzájuk a mongol Dambinbaljir Jargalsaihan csatlakozott harmadikként. A másik autót a kamionnal 2009-ben összetett tízedik, kategóriagyőztes Szaller Zoltán irányította, oldalán Farkas Nándorral és egy mongol származású fiatalemberrel. A Sandlander harmadik versenygépét egy magyar licenccel induló mongol egység juttatta a célba.

Az előző év (2014) októberétől tartó felkészülés is a hasznomra vált. Jó volt a verseny előtt is dolgozni a csapattal. Kicsit tartottam tőle, mennyire nehezen fogadnak majd be, de már az első alkalommal nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Jóleső volt a bizalom, amiben részesültem. A T2, azaz a gyári, de a Dakarra átalakított autók géposztályába készítettünk fel három vadonatúj V8 motoros, 4500 cm3 dízel Toyota Land Cruiser 200-ast. A versenyszabályzat szerint a motoron nem szabad változtatni. Ezért csupán egy teljesítménynövelő chiptuninggal láttuk el az autókat, amiket én építettem be.

 

Egy ilyen szerkezet nem hasonlít az átlag chippek computeres vezetékkötegére, mert ennél 38 szálat kell bekötni.   Megerősítettük az autókat: a felfüggesztésben, a dupla (8darab) verseny-lengéscsillapítóval, extra bukócsövekkel, a magasított karosszériával, és a hozzá illeszkedő verseny-felnikkel, versenyrugókkal. A két gyári üzemanyagtank mellé még egy tankot beépítettünk a csomagtartóba. A haspáncél alumínium ötvözet, és a plusz kisebb porlámpák is jó szolgálatot tettek. A végeredmény, és néhány paraméter is extra lett!

A 325 LE-s versenyautók 285/70 R17 gumikon futottak. 280 liter üzemanyaggal, és 100 liter olajjal járták meg a versenyt. Az üzemanyag fogyasztás 100 kilométerenként 26-34 litert tett ki. A bukókeret 48méter 45mm-es acélcsőből készült autónként. A 3db széria Land Cruisert 5 hét alatt készült fel a Dakarra, ami rekordidőnek számít. Egy rekord a költségvetésből is: a 8db verseny lengéscsillapító ára megegyezik egy Toyota Yaris árával. A legnagyobb magasság, ahol áthaladtunk az Andok hegység volt 4870 méter magasan.

A hosszú előkészületek után, a verseny előtt 6 nappal megérkeztünk Buenos Airesbe. Január 4-től éltünk sátortáborban, ahol komplex kamionszerviz, gazdag konyha, és tábortűz várt bennünket minden este. Nagyon ízletes ételeket kaptunk. Az argentin steak lett a kedvencem.

 

Érdekes volt az időjárás is: egyszerre fáztunk és melegünk volt. Napközben 42 fokot mértünk árnyékban, azonban reggelre 5-6 fokra hűlt a levegő. Az 5 fokos hálózsákom és a 2 perces sátram is jó szolgálatot tett. De nem csak az időjárás volt változatos. A Dakaron nagyon nehéz terepviszonyokkal kellett megbirkózni. Sziklás utak, vízátfolyások, fesh-fesh púderhomok. Utóbbi eltömítette a hűtőket, emiatt állandóan melegedtek az autók. A por volt az autók legnagyobb ellensége. Minden nap légszűrőt kellett cserélni. Az olajat is két-három alkalommal.  Mindenhol motor, váltó, differenciálmű javítás, féltávnál kuplungcsere. A verseny során azt sem tudtam milyen nap van, mert csak a szervizekre koncentráltam. Minden alkalommal, amikor a táborba megérkeztek az autók, alaposan átvizsgáltuk őket. Alapból négyórás volt egy szerviz, ami a csapat által készített csekklista alapján történt, nehogy valami kimaradjon az ellenőrzések során. Mindig mérlegelni kellett, melyik az a probléma, ami a következő szervizig kibírja.

 

 Az elővigyázatosságunk ellenére nagyon nagyjavítás is várt ránk, amikor kormányművet kellett cserélni az autón. Itthonról azt a szériatudást vittem, amit a V8-as motorokról tanultam. Sokat tanulmányoztam a kapcsolási rajzokat is, mert a diagnosztika mind a három autónál hozzám tartozott. De a Dakar váratlan helyzeteire nem lehet felkészülni. Előfordult, hogy 24-30 órája nem aludtunk. Éjszaka dolgoztunk, hajnali fél ötkor elindultunk, és a határig elkísértük az autót, mert Bolíviába nem mehettünk be. A pihenőnap helyett is utaztunk.

Talán a legizgalmasabb kalandunk az volt, amikor lerobbantunk az assistance autóval, és húzattak le bennünket a hegyről. Kigyulladt a fék, mert feszesen kellett tartani a kötelet. Megálltunk, lekötötték az autónkat a húzató-kötélről, majd 4800 m magasról 2000 méterre kellett legurulni egy korlátok nélküli úton, felhőben, és szakadó esőben. Nem egyszer éppen a szakadék szélén! Nem foglalkoztam a félelemmel, mert nagyon bíztam Szaller Zoltán pilótában. Ő 2009-ben Dakart nyert kamionnal. Azt mondja azért, mert bátran bele kell nézni a ködbe, hogy meglásd, ha jön valami! 🙂

 

Lélegzetelállító volt, amikor a sivatagban defektet kaptunk, de a kerékcsere után nem indult az autó… és ezek a „feladványok” egyértelművé tették, hogy a Dakaron leginkább az idővel versenyeztünk.

A Sandlander csapatnak az volt a célja, hogy mind a 3 versenyautónk célba érjen, azonban két autó idő előtt üzemanyag problémák miatt kénytelen volt feladni a versenyt. De azért örültünk, mert a mongol csapattársunk ott volt a befutók között! Tartottam attól, hogyan fogom bírni fizikailag a kihívásokat, de minden rendben volt. Próbáltam a feladatomra koncentrálni, hogy a figyelmem mindenre kiterjedjen. Úgy érzem, ez jól sikerült! Hihetetlen életérzés és rengeteg élmény a Dél-amerikai Dakar, a világ legnagyobb és legdrágább versenye, ahová eljutottam. Nagyon jól éreztem magam. Persze hiányzott a párom és a családom. Főleg azért, mert a kommunikáció hiánya miatt csak egyszer tudtam üzenni: „oké minden, ne aggódjatok!”

A verseny nagyon jó megmérettetés volt szakmailag, emberileg, szellemileg és fizikailag egyaránt. Sohasem feledem!

És ez a szponzoráció a Koto Autóház számára is szép emlék marad. Nézze meg a képgalériánkat!

 

Shares
Share This